Még jegyben sem járunk, már voltunk párterápián – és mindenkinek ezt javaslom, akinek gondja van!

Az első gondolatom a párterápiával kapcsolatban az volt, hogy az amerikai filmekben szinte minden házasság úgy ér véget, hogy előtte a pár megpróbálja még a terápiát, de általában nem jön be, és a végén úgyis külön mennek. De később az egyik barátnőm mesélte, hogy friss házasként, 2-3 évvel az esküvő után megromlott a férjével való kapcsolata, amit már egyszerűen nem tudtak ketten megoldani, és szakemberhez fordultak. Pár hónap alatt kikecmeregtek a gödörből, és bár munka minden kapcsolatban van, azóta is nagyon boldogok együtt.

Nos, amikor párkapcsolati válságba kerültem a fiúmmal nagyjából 2 év együtt járás után, és hónapokig nem tudtunk dűlőre jutni, felvetetettem a párkapcsolati szakértő ötletét, de hallani sem akart róla. Aztán minden hétvége úgy telt el, hogy annyira összevesztünk, hogy ő elviharzott, én meg bömböltem, kikiáltottuk a szakítást, de kicsivel később jött a „na jó, egy utolsó utáni esélyt adjunk magunknak, de a legközelebbi ilyen veszekedésnél tényleg szakítunk”. Így rájött ő is, hogy lenne értelme elmenni egy szakemberhez, és már ő hozta fel és keresett is egyet, akihez nem sokkal később el is mentünk.

Engem már ezzel megvett, mert mindig azon agyaltam, hogy vajon minek erőltetünk valamit betegesen, ha semmi értelme? Mi lesz 40 év múlva, ha már most sem működik? Mi lenne, ha valami komoly gond kerülne a képbe, hiszen még a kicsiket sem tudjuk elrendezni? De szeretjük egymást, és nincs egy olyan megoldhatatlan konfliktus, amit ne lehet valahogy meghegeszteni. Elmondta, hogy valójában a saját magunkban lévő konfliktusokat kellene megoldani, mert

Így mindketten kaptunk külön feladatokat, amiket aztán egymás előtt kellett prezentálni, és ezek olyan oldalát ismertették meg velem a pasimmal, amiket eddig nem is tudtam róla, vagyis egész pontosan nem ÍGY. Máshogyan láttam, és a felismerés sokat segített, hogy megértőbb, türelmesebb legyek vele. És ő is épp így volt. Az már csak hab volt a tortán, hogy a saját lelkemet is gyógyítgattam (ami a feladatok fő célja volt).

A dolog másik része a lelkünk rendbetételén kívül az volt, hogy a mindennapi logisztikát próbáltuk gördülékenyebbé tenni. Hogy ne veszekedjünk olyan apróságokon, mint az egyik nem szólt elég korán arról, hogy aznap bejött egy gyors program, vagy hogy miként osztjuk meg a házimunkát, de szó esett az anyagaikról is. Ekkor úgy éreztem magam, mint egy 5 éves kisgyerek, akinek lépésről-lépésre meg kell tanítani, hogy mit, hogyan kell csinálni! De megnyugtatott a terapeuta, hogy ne aggódjunk, sokan vannak még így. Tényleg kis semmiségeken csúsztak el dolgok, és lettek belőle nagy veszekedések, amiket egy plusz perces „melóval” ki lehetett volna kerülni. Ezek a módszerek azóta rutinná váltak, és olyannyira megkönnyítették az életünket, hogy szép lassan azt vettük észre, hogy a kapcsolatunk sokkal, de sokkal jobb verziója a korábbinak. Pedig akkor is ugyanígy szerettük egymást (még ha néha elfelejtettük ezt), egyszerűen helyre kellett tenni olyan dolgokat, amiket egy belső ember vagy a közeli ismerőseink nem tudtak objektíven figyelni, ezáltal segíteni sem. Nem mondom, hogy azóta nem veszekedtünk, és zöld mezőn ugrálva élvezzük az állandó napsütést, de azt igen, hogy megtanultuk kezelni a konfliktusokat és fölösleges vitákat nem gyártunk! Szóval, nem ciki elmenni akkor sem, ha még nagyon fiatal vagy és friss a kapcsolat.