Hát milyen nő az, aki nem tud főzni? – Én is megkaptam sokszor, de aztán történt valami...
Sosem terveztem, hogy egyszer majd rendesen megtanulok főzni...
Nagy valószínűséggel a végtelenségig marad az a sztereotípia, hogy a nőnek a konyha a birodalma, így már egészen serdülő korától fogva fel kell magát találja a lakás talán legközpontibb helyiségében. Az én édesanyám nagyon jól főz, de sohasem hajszolt bele abba, hogy én is álljak be a konyhába mellé, és tanuljak meg minden praktikus technikát, konyhai trükköt, különleges receptet. Hagyta, hogy néha betévedjek és kedvemre kísérletezzek valamivel – ha épp megszállt az ihlet úgy 17-18 évesen –, és elfogadta azt is, hogy belőlem nem vált ki túl nagy érdeklődést az ételek elkészítésének varázsa.
Anyai nagyanyám sokszor hangoztatta is abban az időben, hogy „az nem lehet, hogy egy nő nem tud főzni”. Na nem azért, merthogy attól tartott volna, hogyan fogom így kiszolgálni életem párját, ennyire szerencsére sosem volt konzervatív a nagyi, mindössze attól féltett, hogy mivel igen csekély érdeklődést mutattam a főzés tudománya iránt, egy rántottán túl nem sok mindent tudok majd magamnak összekotyvasztani, ha az élet egyszer úgy hozza, hogy egyedül kell éljek.
Ez utóbbi nagy életesemény a vártnál jóval hamarabb be is következett, amikor 22 évesen a fővárosba költöztem egy kis albérletbe. Igen hamar rájöttem, hogy a hétvégéken kívül nem túl sok lehetőségem adódik majd az étkek elkészítésére, így nagyjából szombat-vasárnapra korlátozódott minden főzőtudományom bevetése, már ha kedvem volt hozzá, és épp nem rendeltem valahonnan, vagy be nem ugrottam be egy menüre valahova. Aztán a következő nyáron, amikor már élénken élt bennem a közös nyaralás lehetősége a barátaimmal, apai nagymamám – aki egyedül élt egy kis faluban Tolna megyében –, váratlanul tolószékbe kényszerült egy csúnya combnyaktörés következtében, és valakinek el kellett vállalnia az ideiglenes gondozását, amíg kicsit összeszedi magát. Mivel csak nekem sikerült elintéznem két hét egybefüggő szabadságot a családból, így én mentem.
Leköltöztem egy isten háta mögötti kis településre, elvágva mindentől és mindenkitől. Először legalábbis így éltem meg a helyzetet.
A nagyi egy igazi parasztházból kialakított otthonban éldegélt már évek óta egyedül, megtartva a tyúkokat, kacsákat, galambokat és nyulakat, mint mindennapos elfoglaltságot. Kertjében a gyümölcsfák is szép számmal sorakoztak, és persze jókora veteményessel is büszkélkedett, ami nyár közepén épp ontotta magából a zöldségeket. Nos, ez így együtt – mint derült égből a villámcsapás – mind a nyakamba zúdult. Azzal együtt, hogy az egyébként örökmozgó mamának – aki világ életében képtelen volt elviselni a semmittevést – is segítenem kellett ellátni önmagát. Nagyjából a második napon már fel is merült a kérdés, hogy mit fogunk enni, miután gyorsan feléltük az anyám készítette finomságokat, így kénytelen voltam magamra kötni a kötényt és beállni a tűzhely mellé.
Ahogyan teltek a napok, egyre inkább átvettem nagyanyám sürgés-forgását. Korán keltem, hogy kérésének eleget téve megetessem a jószágokat, rendbe tegyem az udvart, szedjek némi zöldséget, gyümölcsöt az aznapi fogáshoz...
-Aztán mentem is a konyhába, ahol nagymama kitámasztotta a kerekesszékét és nagy bőszen belekezdett a regélésbe. Minden folyamatot egyedül kellett csinálnom, és eleinte persze úgy éreztem semmit sem tudok. Hiába pucoltam addig hitem szerint megfelelően a krumplit, a nagyi szerint volt rá jobb és gyorsabb technika. Daraboltam a zöldségeket, tisztítottam, aprítottam a húst, felvertem a tojást, ami aznap reggel még a tyúkólban várta, hogy összeszedjem.