Aki állandó WiFi kapcsolattal rendelkező okostelefonon nőtt fel, természetesnek veszi, hogy bármikor kommentelhet, készíthet kiváló minőségű képet vagy akár három kattintással vehet magának repjegyet bárhova. Azonban ez nem volt mindig így, a számítógépek helyett óriási mappák hevertek az asztalokon, térképekkel és telefonfülkékből tájékozódtak külföldön a lányok és a vízum kérdése sem volt olyan egyszerű. Fehér Orsi, az Attractive Models vezetője pont ebben az érában kezdett el modellkedni, majd a 90-es évek végén magánál az ügynökségnél dolgozott bookerként. Nem sokkal később szakmai tudásának és kitartásának köszönhetően át is vette a cég irányítását. A mai bejegyzésben Orsi mesél a 2017-ben szinte már hihetlennek tűnő világ emlékeiről:

„Elég lassan ment akkoriban minden, viszont így sokkal precízebben dolgoztak az emberek és több energiát fektetettek a munkájukba. A digitális képek megjelenése előtt egy fotózás is sokkal nagyobb pontosságot igényelt, nem volt PhotoShop, mi még nagyítóval néztük a végeredményt úgynevezett contact sheeteken. Minimális retusálás létezett persze, de közel sem számítógépen, hanem a laborokban. Mivel nem léteztek digitális fényképezők, polaroid gépeket használtunk az ügynökségen is, a polázáshoz pedig minden modellnek ki kellett sminkelnie magát. A papírral nagyon kellett spórolni, mert egyetlen kép 500 forintba került, ami akkoriban rengeteg pénznek számított. Rendszeresen jártam fénymásoló szalonokba és postára is, amiért szintén vagyonokat kellett fizetni. Az összes könyvet lefénymásolni és sedkártyákkal együtt feladni a külföldi ügynökségeknek…hetente 3 kiló körüli modellkönyvet postáztam.

Ha külföldről érdeklődtek egy lány iránt, akkor elfaxoltuk a kártyáját, így tudták megnézni őt először. Ezt követően elpostáztuk a modellkönyvét és vártuk faxon a választ, hogy akarják-e foglalkoztatni. Ha nemleges volt a válasz, akkor visszaküldték postán az adott lány egész könyvét. A külföldi ügynökségek persze már akkor is meglátogattak minket és mindig hoztak egy óriási, sedkártyákkal teli csomagot. Erre azért volt szükség, mert nem léteztek még honlapok és tulajdonképpen bárki bármit mondhatott, szinte a sötétben tapogatóztunk. Sokan például ráhamisítottak a képekre fénymásolóval olyan feliratokat, mint Vogue vagy Versace, amitől menőbbnek tűntek és persze senki nem tudta leellenőrizni, hogy valódiak-e.

Régebben nem igazán jutottak be magyar modellek a Vogue magazinba, tulajdonképpen a munkák 95%-át itthon végeztük. Mára ez pont fordítva van, leginkább külföldre dolgozunk. Eleve sokkal kevesebb lány foglalkozott a modellkedéssel, a mostanra legendás szépségű oroszok például utazni sem tudtak a vízum miatt. Fapados repülőjáratok sem voltak, úgyhogy ha kivittek egy lányt külföldre, nem küldték vissza pár nap múlva, ha mégsem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan azt eltervezték. Helyette próbálkoztak új tesztfotózásokkal, új frizurával. Ha egy modell eljutott külföldre, papír térképpel ment castingokra és telefonfülkéből hívta fel az ügynökséget, hogy lesz-e még válogatása vagy munkája aznap. Nekem lehetőségem volt modellként olyan városokba utazni, mint New York, Párizs, Tokió, Madrid és Milánó, Párizsban például kötelező volt napi kétszer felhívni az ügynökömet nyilvános telefonfülkéből, hogy hova kell aznap mennem és mi a pontos cím, késés esetén persze szintén kellett keresnem egy telefonfülkét. Ma már természetes, hogy Skype-on, e-mailben és mobilon mindenkit azonnal el tudunk érni, de akkoriban sokaknak tényleg csak a mamájuknál volt otthon vezetékes telefon, ezért ott kellett üzenetet hagynunk, hogy hívjanak vissza minket.

Nem csak a technika, a modellszakma szokásai is nagyban változtak azóta. A 90-es években egy sedkártyán rengeteg kép és felirat díszelgett, ma már a letisztultságra törekszünk, a képeket mindig natúrban, feliratok nélkül próbáljuk megszerezni. A sedkártya falak helyett például headsheetek voltak az irodákban a lányok kis képével és nevével, a modellkönyvek végére pedig a fotózásokon készült werk képekből is tettek be polaroidokat, ami mára elképzelhetetlennek számít. Emellett talán a legnagyobb különbség, hogy a lányoktól elvárták, hogy mindig tökéletesen nézzenek ki, ezért ahogyan a polaroidozásnál, a válogatásokon is erős sminkben kellett megjelenniük, magassarkúban. 2017-ben, ha így jelenne meg a modell egy kliens előtt, szóba se állnának vele. Annyira vágytak a tökéltességre, hogy nem voltak szeplős, fogréses vagy karikás szemű modellek. A kor szupermodelljei Christy Turlington, Claudia Schiffer, Linda Evangelista és Naomi Campbell voltak, akik pont ezt az ideált képviselték. Cindy Crawfordnak például először azt tanácsolták, hogy vetesse le az anyajegyét, különben sosem lesz belőle modell.

Sokkal nehezebb volt bekerülni a divatbemutatókra modellként vagy akár a backstagebe vendégként, mindkettő óriási presztízsnek számított. Manapság “fapados” lett a bemutatók megtekintése, szinte bárki beülhet egy showra és már áll is sorba a következőre. Akkoriban csak a meghívott vendégek lehettek jelen, pezsgővel várták őket, óriási goodie bageket kaptak, az egész olyan volt, mintha egy partyn lettél volna. Persze szinte mindig ugyanazok a lányok csinálták a showkat, főleg az előbb említett szupermodellek, ezért nagyon kellett vigyázni, nehogy show konfliktus legyen és időben oda tudjanak érni egyikről a másikra.

Olyan neves ügynökségek, mint a DNA, Elite, Ford, Why Not már akkor is léteztek, én például a Metropolitannal modellkedtem Párizsban, ahol az akkori kedvencem, Claudia Schiffer is. Az ügynökségeken a booking asztalok akkoriban kör alakúak voltak, az asztal közepén pedig rengeteg modell dossziét tartottak ABC szerint rendezve egy forgó tárolóban, amiből kihúzták a papírokat és mindenféle színes filccel felvezették az opciókat, munkákat, fittingeket, utána visszarakták és jöhetett a következő. Akkoriban ez volt a számítógépes programok helyett, emellett persze minden modellügynök a vezetékes telefonon lógott állandóan. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az Attractive Models az egyetlen, azóta is sikeresen működő modellügynökség hazánkban!"