A melltartó elhagyásának állomásai
Gondolatok és mérföldkövek a felszabadítás pillanatától napjainkig.
Amikor tinédzserkorom óta először nem viseltem a házon kívül melltartót furcsa érzésekkel töltött el, majd szép lassan eufórikus állapotba kerültem, miközben olyasmiken kattogott az agyam, hogy:
Váó, ezek bizony mozognak!
Szabadok és azt csinálnak, amit csak akarnak! Törvényen kívül állónak érzem magam, és mintha még a járásomba is extra huncutság vegyülne.
Elkezdem nézegetni a többi nőtársam pólóját és (magamban) tippelgetek mi lehet alatta: szivacsos, merevítős, netán sportmelltartó vagy bralet? Akkor nem tűnik fel, de visszagondolva valószínűleg többen megijedtek tőlem.
Miért nem csináltam korábban?
Mennyi, de mennyi szenvedéstől kímélhettem volna meg magam!
Tök máshogy áll rajtam minden felső. (Természetesebben?!)
Ami azt illeti, nem feltétlenül veszik észre az emberek, mert egy vastag ing van rajtam.
Később azonban egyre vékonyabb darabokkal próbálom ki, rákapok az ízére és többször hordok meztelen mellekkel fehér pólót is, elég szexi érzés!
Az ismerőseim nem teszik szóvá, maximum bámulnak, néha felhozom én a témát, hogy megtudjam mások véleményét is a dologról. A barátnőim egy emberként mondják, hogy nekik is kényelmesebb nélküle, néhányuk ki is próbálja! A fiúk mind helyeselnek.
Az idegenek mindenképp bámulnak és néha beszólnak, de ez igazából teljesen független attól, hogy mit viselek, mackónadrágban is jön a „Gyere, cica egy körre!” és melltartós éveimben sem mindig úsztam meg a kéretlen kommentekt. Őrültség lenne pont miattuk változtatni az öltözködésemen.
Amikor hazaérek, kicsit hiányzik a szuperkielégítő érzés, hogy az ajtó becsukása után az első mozdulatom a melltartó letépése legyen. De meg lehet vele barátkozni, nem kell mindig rosszat érezni ahhoz, hogy tudd értékelni a jót!
Normálissá válik, hogy az esetek többségében nem viselem.
Néha azért kivételt teszek, például a teljesen átlátszó felsőkkel, vagy ha kifejezetten villantani akarok egy szép darabot, ja és egy esküvő kedvéért is vétkezem. Bizony, elkezdek úgy gondolni a melleim bebörtönzésére, mint önmagammal szembeni gaztettre!
Szentimentális nővériesség érzése lesz urrá rajtam, amikor arra gondolok, a legtöbben továbbra is szenvedtek a viselésétől. Félelmetesen hamar szent ügyemmé válik, hogy lebeszéljek róla minden utamba kerülő lányt. Az azóta eltelt majd egy évben gyakorlatilag folyton ezt csinálom, ebben a pillanatban, ezzel a cikkel is.