Levél az exhez, aki mellett elhittem, hogy fabatkát sem érek
Tudom, hogy nem olvasod. Akkor sem olvastad volna, ha annak idején – négy év és egy félórás szakítós monológ után – egyenesen a kezedbe nyomom. De azért leírom.
Kedves Ex!
Mennyire szerettem volna, hogy kedves legyél velem! A magad módján talán az is voltál, csak a vége felé már nem értékeltem. Nem tagadom, ketten kellettünk a helyzethez.
Hagytam, hogy kritikus szemmel leltározd a testrészeimet meg a képességeimet. „Lehetne öt kilóval kevesebb?” – kérdezted, amikor randizni kezdtem veled, pedig hát sohasem kellett talicskával utánam tolni a hátsó felemet. „Nem!” – küldtelek el a fenébe, hogy aztán megmagyarázd: neked így is jó vagyok, csak építő jelleggel szóltál az érdekemben.
Aztán szerelmesek lettünk. Én beléd, te pedig saját magadba, tehát jól megértettük egymást. Azt hittem, így szokás, mert tinédzser fejjel nem tapasztaltam még mást. Mondtad, hogy ne erőltessem ezt az írást, inkább keressek valami normális szakmát. Mondtad, hogy nem feltétlenül örülsz neki, amikor smink nélkül látsz. Mondtad, hogy te majd megmutatod, miként kell élni a nagybetűset, csak álmélkodva figyeljek rád.
Azóta már óvatosabban álmélkodom. A szakma maradt, a smink viszont kikopott a hétköznapjaimból. Mint ahogy te is, mert szép lassan kezdtem rájönni: neked ez a fajta viselkedés egyszerűen a természeted. Utólag már hálás vagyok, amiért rengeteget fejlődtem melletted. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy utánad még többet. Korlátokat kaptam tőled, amiket óriási kaland volt egyenként átlépnem.
Most már nem is tudnánk miről csevegni. Legfeljebb az időjárásról egy keveset. Nálam kisütött a nap – remélem, hozzád is elér a fénye.
Szeretettel:
Akinek a „Jaj, Cicán” kívül mindig is volt igazi neve