Szeresd magad! 7 JOY olvasó, aki elfogadta magát úgy, ahogy van

„Régebben küzdöttem a kilókkal – pedig így is modellként dolgozhatok!”
Kati (23), ügyvédbojtár és duci modell

Az ügyvédbojtárként dolgozó Kati szabadidejében duci modell. Kellemesen gömbölyded formája és nôies idomai miatt az 50-es években valódi szépségideálnak számított volna, a mai divatirányzatokhoz azonban a nádszálvékony lányokat keresik.
Kati évekig küzdött a 36-os konfekcióméret eléréséért – kevés sikerrel. „Az egészet az akkori barátom miatt csináltam, akivel 16 éves koromban jöttünk össze. Tinédzserként enyhén párnás volt a hasam, és sehogyan sem akart leolvadni rólam ez a néhány fölösleges, bosszantó kiló. A pasim folyamatosan azt mondogatta, hogy le kellene fogynom.” Kati már gimis évei alatt elkezdett modellkedni, a párja szemrehányásai azonban ennek ellenére sem csökkentek. „Addigra sikerült leadnom kicsit több mint tíz kilót, 176 centiméteres magas-ságomhoz mindössze 60 kiló voltam, de a barátom továbbra is a súlyom miatt cikizett: Voltál már ma edzőteremben? Mit ettél? Micsoda, már megint csokoládét majszolsz? Túlságosan lusta vagy, így nagyon hamar véget ér majd a modellkarriered!”
A sikeres fogyókúra után Katinak nem sikerült még tovább csökkenteni a súlyát: „Tulajdonképpen pompás alakom volt: 176 centi, 38-as konfekcióméret, de a modellügynökségek szerint így is túl kövér voltam. Otthon is csak bántottak az alakom miatt. Három évig próbálkoztam megfelelni – csak a szüleim szeretete tartotta bennem a lelket. Nekik sikerült meggyőzniük arról, hogy így is csodálatos vagyok, és a barátom téved. Időközben visszaszedtem három kilót, így a párom különösen rossz hangulatban volt, szidott engem emiatt. Épp a tükör előtt álltam, ő pedig a szomszéd szobából zúdította rám a szokásos túl kövér vagy monológot. Jó alaposan végig-mértem magam, és rádöbbentem, hülyeségeket beszél, elvégre így is szép vagyok! Sőt, akár 70 kilósan is!” Kati elhatározta, hogy véget vet ennek a tarthatatlan helyzetnek, és elfogadja alakját. „Otthagyom a fogyókúra-mániások ügynökségét és duci modell leszek!” – fogadta meg. Ettől a naptól kezdve Kati azt ette, ami ízlett neki, ráadásképp megszabadult a barátjától – és azonnal sikerült visszanyernie az életörömét is! „Meghoztam a helyes döntést, és azóta több felkérést kapok, mint valaha. Az anyagi biztonságot adó irodai munkám mellett a szabadidômben izgalmasabbnál izgalmasabb fotózásokra és bemutatókra járok. Meggyôzôdésem, hogy hamarosan megtalálom a hozzám illő társat is. Sajnos időről időre belefutok olyan férfiakba, akiket zavar az, hogy modellként dolgozom, de őszintén szólva nem érdekelnek. Nekem többé senki ne mondja meg, mit csináljak!”

„A párom nagy orrú törpének hívott!”
Inci (29), pedagógus

Inci szenvedései akkor kezdődtek, amikor megismerkedett első barátjával: „Nem illett hozzám, de ezt 18 évesen még nem vettem észre. Kifejezetten kárörvendô típus, rendszeresen nagy orrú törpének nevezett – és még ez volt az egyik legkedvesebb, amit hallottam tôle. Hamarosan magam is elhittem, hogy 154 centis magasságom miatt törpe vagyok, és óriási az orrom. Gátlásos lettem, napról napra egyre jobban kezdett zavarni a külsôm, és bármerre jártam, azt hittem, rajtam gúnyolódnak.” Inci ahányszor csak belenézett a tükörbe, mindig csúnyának találta magát. „Eljött a pillanat, amikor már szinte ki sem mozdultam otthonról, teljesen begubóztam, és bizony bármin megsértôdtem. Az állandó stressz alvászavarokhoz vezetett, így nem meglepô, hogy az iskolában folyton elaludtam!” Incin a szülei szeretete segített, illetve az, hogy a barátnôivel bármikor kibeszélhette a gondjait. „Addig kérleltek, hagyjam el a barátom, míg megtettem a döntő lépést. Teljesen új környezetet kerestem magamnak. Elkezdtem a pedagógia szakot – tiszta lappal indítottam el újra az életem. Hamarosan rádöbbentem, hogy nem is vagyok csúnya, csak beképzeltem magamnak, elhitették velem.” Inci tippje borongós hangulatú napokra: Mozdulj ki, beszélgess sokat, hallgasd meg mások történeteit – ez mindent elfeledtet! Inci egy évvel ezelôtt végre találkozott az álompasival: „Kedves srác, megígértette velem, hogy soha nem operáltatom át az orrom!”

„Az anyám rajtam töltötte ki minden dühét – csak a nővéremet kényeztette”
Janka (29), fotós

Meglehetősen nehéz gyerekkora volt, rossz körülmények között élt, de nagy szerencséjére nevelô-otthonba került: „Mindig is én voltam a család fekete báránya.
A szüleim házassága szép lassan teljesen tönkrement, a válás csak idô kérdése volt. Anyám – apám iránt érzett – összes haragját rajtam töltötte ki. Mostohatestvéremre (elsô, »jó« férjétôl született lányára) soha nem volt dühös, nekem viszont a legapróbb dologért is busásan meg kellett fizetnem. Míg a nôvéremet ké-nyez-tette, addig nekem folyamatosan azt hajtogatta, milyen buta vagyok. Félénk voltam és sovány, ezért csúnyának és értéktelennek tartottam magamat.” A családban egyre szörnyűbbek lettek a veszekedések. Tizenegy évesen Janka elkerült a szülôi háztól. A gyermeknevelôi szolgálat gondoskodott számára otthonról. „Soha többé nem mentem haza. Szomorú, de épp az intézetben leltem igazi családra, és végre hobbit is találtam magamnak: a fotózást! Képeket készítettem a barátnôimrôl, saját magamról, és ennek köszönhetôen sikerült megtanulnom más szemmel nézni az embereket. Késôbb egy magazin felkínált egy jó állást. Nekik hála lettem az, ami ma vagyok: magabiztos, sikeres és boldog nő. Két esztendôvel ezelőtt ismertem meg a vőlegényemet, Marcit, akivel azóta a fôvárosban élünk. Hamarosan összeházasodunk! Idôközben megbocsátottam az anyámnak, azóta már találkoztunk is párszor!”

„Az egészséges önbizalom és az önteltség között igen keskeny a határ”

Kutatások szerint a nők egyre több területen törekszenek a tökéletességre. Mi lehet az oka?
Manapság egy lánynak mindenhez kell érteni. Elvárják tôlük, hogy csinosak, intelligensek, gondoskodóak, szexi szeretôk, megbízható kolléganôk és jó anyák legyenek – egy személyben. Ennyi követelménynek egyszerre nem lehet megfelelni. Nem csoda, hogy nincs nô, aki elégedett lenne. Az apró hibákat is személyes kudarcként élik meg.
Mi segíthet abban, hogy nőjön az önbizalmunk?
Legyünk tisztában saját erényeinkkel, és ami még fontosabb, gyengeségeinkkel – meg kell tanulnunk elfogadni ôket. Senki sem tökéletes! És erre nem árt mindennap emlékeztetnünk magunkat. Az önértékelési zavarokkal küzdôknek segítségére lehet Louise L. Hay Éld az életed! című könyve. A sikerélmény erôsíti az önbizalmat, de egy megértô társ is sokat segíthet. Szerelem, barátnô vagy családtag híján akár egy plüssmackó is megteszi, aki mindig ott van mellettünk és mindennapos, képzeletbeli beszélgetéseket lehet folytatni vele. Persze az a legjobb, ha hús-vér ember is akad a közelünkben, aki alkalomadtán megdicséri a fôztünket, bátorít, ha valamit jól csinálunk. A megfelelô önértékelés fontos. Önmagunk elfogadása és az önteltség közötti határ azonban vékony. A túlságosan önelégült emberek kevésbé állhatatosak, ezért sokszor ugyanúgy megfutamodnak a nagyobb kihívások elôl, mint önbizalom-hiányos társaik. Ezenkívül a túlzott önbecsülésnek megvan az a veszélye is, hogy az illetô elô-szeretettel becsmérel másokat. Meg kell találnunk az egészséges egyensúlyt a lelkünkben.

--pagebreak--

„Megállás nélkül zabáltam. Aztán kihánytam az egészet!”
Dóri (26), magánvállalkozó

Azt gondolta magáról, kövér – még akkor is, amikor már felállni sem volt ereje, annyira lefogyott. „Tizenöt éves koromban elindultam a lejtőn: életem első diétája után. Butaságnak hangzik, de én tényleg azt hittem, szükségem van rá!” Dóri számára ez jelentette az első lépést a betegség, a bulimia felé. „Ma már tudom, legfôbb problémám az volt, hogy soha nem mondtam ki azt, ami valójában nyomasztott. Gyakorlatilag lenyeltem a gondjaimat, mert mindenkinek meg akartam felelni – nem szerettem volna terhelni az anyukámat sem, aki egyedül tartott el engem és három testvéremet. Anyám minden búját-baját megosztotta velem – én, talán épp ezért, nem akartam terhelni a sajátjaimmal! Ez lehetett a betegségem kiváltója. Elkezdtem hánytatni magam, ahelyett hogy nyíltan beszéltem volna a gondjaimról!” Lassacskán már csak az evés határozta meg Dóri életét. Drámaian lefogyott, 16 évesen mindössze 39 kilót mutatott a mérleg. „Eleinte senki nem jött rá. Kezdetben csak rohamokban tört rám az evés, majd erőszakkal kiadtam magamból minden ételt. Utána hihetetlenül jól lettem, úgy éreztem, megszabadultam a gondoktól és problémáktól – tökéletes boldogság töltött el. Késôbb azonban már gyötrelemmé vált a hányás, egyre rosszabbak lettek a rohamok. Tisztában voltam vele, hogy milyen veszélyes dolgot mûvelek. Tudtam, hogy sok nô hal meg bulimiában!” Az elôtte álló fényes jövô ellenére Dóri egy idôre félbehagyta iskolai tanulmányait, mert képtelen volt koncentrálni. „18 éves koromban anyám vette észre, mi történik velem, és természetesen elvitt orvoshoz!” Dórit beutalták terápiás kezelésre. Hosszú út vette ezzel kezdetét, mert számtalanszor visszaesett, de már három éve tünetmentes. „Leginkább az erôsített meg, hogy apró, ám saját reklámügynökségemet önállóan is képes voltam irányítani. A terápiának és az orvosaimnak köszönhetôen megtanultam szeretni a testem, és azt is, hogy törôdnöm kell vele. Ma már tudok nemet mondani, és világosan kinyilvánítom, mi az, ami zavar. A vitáktól sem riadok meg. Érdekes módon így jobban elfogad a környezetem, mint amikor mindenkinek meg akartam felelni.”

„Pedig én csak egészséges barna bőrre vágytam – épp emiatt lettem végül rákos!”
Anna (36), gyógyszertári szakasszisztens

Elviselhetetlen volt számára, hogy vörös a haja és szeplős, hófehér a bőre. „Róka, Pumukli – csupa ostoba kifejezés, amivel az évek során illettek. Régebben gyűlöltem a hajam színét, a fátyolos bőrömet, és hallani sem bírtam az ilyen gúnyneveket” – vallja be Anna, a gyógyszertári szakasszisztens, akinél két évvel ezelôtt bôrrákot diagnosztizáltak. „A történtekért kizárólag én vagyok a felelős. 16 éves koromtól kezdve hetente négyszer jártam szoláriumba, hogy Hófehérke-kinézetem kicsit barnábbnak tûnjön. Önbarnítót és számtalan karotinkészítményt használtam. Gyakorlatilag mindent, amihez hozzájutottam.” 2008 áprilisában a lányt sokkolta a diagnózis: a rosszindulatú melanoma, vagyis a rettegett rák. „Ha két hónappal késôbb veszik észre, ma már nem élnék!” Először a lábáról távolították el a tumort, majd a karjáról. A kezelések alatt felmondtak neki a munkahelyén, a laborban – ettől teljesen összetört: „Innen már nem csúszhattam mélyebb gödörbe. Depresszióba estem!” Párja, Miki (34) végig mellette állt és bátorította őt. „Nem sokkal a diagnózis elôtt határoztuk el, hogy összeházasodunk. A férjemnek és egy terapeutának köszön-hetôen végül kikecmeregtem a lelki kátyúból. Rájöttem, micsoda ajándék az élet. Azóta minden napnak örülök! Sőt, a testemet is megszerettem. Remélem, nemsokára ugyanolyan egészséges leszek, mint régen. Sápadt bőrömmel együtt is fejezetten jól érzem magam!”

„Nem ismertük egymást, mégis igent mondtam neki – ostobaság volt!”
Júlia (23), tévéproducer

Júlia 2009-es éve eseménydús volt! „Szilveszterkor megkérték a kezem, és június 26-án már férjhez is mentem – nem sokkal később azonban rájöttem, hogy ez meglehetôsen ostoba ötlet volt.” Január eleje óta Júlia újra egyedülálló. A mai napig nem érti, miért is lett feleség ilyen gyorsan. „Igent mondtam, mert mindent elhomályosított a szerelem. Egy éve ismertük egymást a férjemmel, aki hivatásos katona, így az elsô pár édes hét után már el is utazott. Három hónapig külföldön teljesített szolgálatot békefenntartóként. Amikor hazajött, akkor is annyi feladata volt, hogy szinte alig tudtunk együtt lenni. De nem is bántam, mert fokozatosan rádöbbentem, nemcsak a munkahelyén, hanem otthon is katonatiszt. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy ô akarta – ráadásul az állandó utasítgatásai mellett még a modora is leereszkedô volt. Ha a közelemben volt, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Egyszerűen véget kellett vetnem ennek a helyzetnek! Bár mindenki figyelmeztetett az esküvő előtt, mégis nehezemre esett igazat adni nekik. Mikor elkezdtem célozgatni a gondjaimra, a férjem még mindig nem sejtette, hogy el akarom hagyni...” Egy héttel a válást követôen Júlia elköltözött otthonukból. „Rengeteg energiámba került, hogy újra kezembe vegyem az életem, de mire minden holmimat átvittem az új lakásba, és berendezkedtem, ismét szabadnak éreztem magam. Nemrég kaptam egy két hónapos ösztöndíjat. Azt remélem, hogy mire visszatérek Spanyolországból, az az erôs, önálló lány leszek, aki korábban voltam. Tanulok majd
a hibáimból. Egyébként is az gondolom, unalmas lenne az élet, ha mindig minden elsőre jól sikerülne.”

„Műveletlennek és butának tartottak!”
Sári (25), mozgásterapeuta

Iskolai zaklatás – Sári számára a rémálom szomorú valósággá vált: „Húszévesen kezdtem el a mozgásterapeuta-képzést.
Az évfolyamon én voltam az egyetlen, akinek »csak« érettségije volt. A többiek már rendelkeztek valamilyen más végzettséggel is. Engem emiatt az elsô naptól fogva lenéztek.” Sárit még most is elönti a düh, ha visszaemlékszik ezekre az idôkre: „Senki nem akart velem egy csoportban dolgozni. Kinevettek, amikor kérdeztem valamit az oktatótól. Nem hívtak meg az évfolyambulikra. Ha épp én tartottam beszámolót, folyamatosan fecserésztek, lakkozták a körmüket, vagy úgy tettek, mintha aludnának.” Sárit gyerekesnek, mûveletlennek és butának tartották. Úgy bántak vele a társai, mint egy tizenkét évessel. „Egyre bizonytalanabb lettem, és egy idô után sikerült elérniük, hogy tényleg ostobának érezzem magam. A jegyeim is rosszabbak lettek, és 13 kilót szedtem fel! Teljesen a szakadék szélére jutottam, egyszer még egy lelkisegély-telefonszolgálatot is felhívtam!” Egy ember azonban végig kitartott Sári mellett, a szintén mozgásterapeuta lakótársnôje. „Mindig meghallgatott, és azt tanácsolta, találjak olyan elfoglaltságot, ami örömet szerez. Ekkor jelentkeztem egy hip-hop tánccsapatba. Végre kedves emberek vettek körül. A tánc iránti szenvedélyes rajongás adott erôt ahhoz, hogy befejezzem a tanulmányaimat. Ma már sikeres vagyok, és fiatalokkal foglalkozom. Sőt, folytatom a tanulmányaimat, szabadidômben pedig kitáncolom a feszültséget. Ha szembejön velem valamelyik évfolyamtársam, felsejlenek a régi emlékek, de már nem haragszom.”

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!