Sosem voltam jó a lazításban: ez történt, miután 1 hónap fizetetlen szabadságra mentem

Tavalyelőtt jártunk a pasimmal Olaszországban – bár a tavalyi év a COVID miatt úgy kiesett, ahogy van, úgyhogy azt is mondhatnám, hogy tavaly – mindenesetre a lényeg, hogy ott többször megütötte a fülemet egy kifejezés: „dolce far niente.” Gyorsan le is csekkoltam, hogy miről van szó: azt jelenti, édes semmittevés.

Nem volt ismerős ez a fogalom számomra, mármint értettem a jelentését, de nálam nem létezett olyan, hogy csak úgy lettem volna a világban és nem csináltam volna semmit. Mert, ha mégis úgy alakult, hogy épp nem volt semmi dolgom, akkor is kitaláltam valamit. Nem szerettem passzívan tölteni az időt, ha pedig még a kötelességeimmel sem voltam kész, nem tudtam nyugodtan ülni. Azonnal beütött a bűntudat, hogy bizony most ezzel meg azzal kellene foglalkoznom – pont úgy, mintha egy kis ördög ülne a vállamon, aki folyamatosan megszólít, ha hátradőlök.

Mivel ez évek óta így ment (na meg örököltem is az örökmozgóságot), nem is erőltettem annyira azt a bizonyos édes semmittevést egészen mostanáig. Mondhatni munkamániás voltam, évekig vállaltam pluszmelót, ami kitöltötte az estéimet és gyakran a hétvégéket is, ha pedig pont nem volt dolgom, akkor mindig kerestem magamnak valami elfoglaltságot. Aztán egyszer csak beütött a kiégés érzése, és nemcsak egy kis semmitevésre, hanem kiadós pihenésre vágytam. És megléptem valamit, amire sosem gondoltam, hogy valaha merek és akarok majd vállalkozni: 1 hónap fizetetlen szabira mentem.

Hogy mi történt ezután, a galériából kiderül!