A színház öröm. A színház szeretet. A színház több, mint az élet

A színpad előtt álltam és körbe-körbe néztem, hol akad nekem egy hely. Akármerre néztem, tisztességben megőszült embereket láttam, majd azt vettem észre, hogy ők is forgolódni kezdenek. Amint észrevették, hogy helyet keresek, elkezdtek kutatni maguk körül. Nem telt el néhány pillanat, s egy idős úr máris szólt:

– Itt van egy szabad hely, kisasszony.

S ekkor olyat éreztem, mit hosszú évekkel ezelőtt. Most álljunk meg egy pillanatra….

Egy Szabolcs megyei kis faluban, Gégényben nőttem fel. Első színházi élményem, ami nyomot hagyott bennem, az a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Valahol Európában című darabja volt. Emlékszem a piros üléshuzatok selymes tapintására, a korlátok arany csillogására, s az érzésre, ami akkor lett úrrá rajtam, amikor az erkélyen ültem, ahogyan a régi filmekben a kisasszonyok. Akkor éreztem először, hogy a színház egy másik világba tud repíteni...

Mindent megadtam volna, ha a gégényi kis kultúrházba egy napon megérkezik egy utazószínház, ami az én kicsi világomba is behozza a csodát. Sajnos akkoriban még nem volt lehetőség arra, hogy szegény, elhagyatott, aprócska falvakba színielőadásokat nézhessenek az ott élő emberek. Így alakult, hogy a magam pár színházi élményével a nagyon szerencsések közé tartozhatom. Akárhogyan is történt, a szívemnek legkedvesebb intézmény – mondjuk úgy – az utazószínház lett, amely munkáját immár belülről is látom.

Vannak társulatok, amelyek lehetőséget adnak mindenkinek, hogy néhány óráig kiszakadjanak a valóságból, s egy másik, szebb világban élhessenek azáltal, hogy oda mennek, ahol fogékony szíveket találnak. Minden tiszteletem azoknak a színészeknek és színésznőknek, akik akár több órás utazást vállalnak azért, hogy másoknak örömet szerezzenek. Tudják jól, hogy minimális eszköztárból gazdálkodhatnak, pontosan annyiból, amit magukkal tudtak hozni. S vállalják azt, hogy mindig és minden körülmények között a tőlük telhető legtöbbet adják. Így kerülnek elő csomagtartókból báli ruhák, amelyek az előadás alatt úgy állnak a színésznőkön, mintha egy kőszínház selyemruha-tárolózsákjából kerültek volna elő…

– Itt van egy szabad hely kisasszony.

Helyet foglaltam, s végig doboltam a lábammal Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjét, miközben a szívem is énekelt egy kicsit. Halkan dúdoltam az előadás után a dallamot, miközben csak ültem, s néztem körbe-körbe. Úgy éreztem, mintha a világ összes bölcsessége körbevenne és tanítani akarna valamit.

Mindenütt ráncos, de vidám arcokat láttam. Mellettem egy idős úr elegánsan felöltözve ült. Nyakkendőt, s öltönyt vett a mai előadás tiszteletére. Rám mosolygott. Bicegve, lassan elindult mindenki hazafelé. Nehéz volt felállni néhol a székről, s nehéz volt kilépni az ajtón, talán sokaknak fizikai fájdalmai is voltak, mégis minden arcon mosoly ült…

A függöny már legördült, így a művészek nem láthatták azt, amit maguk alkottak. A tapsot hallották, de azt hiszem, csak én, a terem közepén érezhettem azt a ki nem mondott köszönetet, amit az idős emberek mondtak azért, mert szürke, s nehéz idős koruk napjaiba valaki színt, boldogságot, törődést hozott.

Talán durvának hangzik, de sok idős ember említi meg félig humorosan – sajnos félig komolyan –, hogy már csak a halált várja. Ők azok, akik nem igazán jutnak el egy-egy kőszínházba, mert nem vesznek hónapokkal előre jegyet. Egyszerű, de szomorú az indok: nem tudják, hogy élnek-e még addig. S az otthonuktól távol se nagyon szeretnek sok időt tölteni, főleg több száz ismeretlen között.

Tisztességben megőszült embereknek néhány boldog órát szerezni nincs nemesebb feladat. Olyan gyermekek előtt játszani, akik életükben talán először látnak színdarabot, s olyan szegény sorban élő, hátrányos helyzetű lévőcsaládokat egy pillanatra kiszakítani az élet küzdelméből is valódi cél, amelyért megéri küzdeni.

S talán vannak, akiknek ez túl szentimentálisnak tűnik, de a színház is művészet, tele érzelmekkel, sorsokkal és vállalt küldetésekkel. A színház öröm. A színház szeretet. A színház több, mint az élet.

Ajánlom e cikket a Pesti Művész Színház tagjainak és minden művésznek, aki másokért, s nem magáért játszik.

Hogy tetszett?

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!